Úgy tartották a régi egyszerű emberek,hogy két szakma van, amihez mindenki ért, az orvoslás és a politika. Az orvosláshoz, amit már Mátyás Király bolondja is bebizonyított, mindenki ért, mindenki tud egy jó tanácsot, főzetet vagy orvosságot. A politika ugyanez. Ha csak annyit mondanak: "Nem értek a politikához, ezek különben is mind hülyék és csak azzal foglalkoznak, hogy megtömjék a zsebüket!" - Hopp! Máris politizáltál! És ezt a véleményt mindenki osztja, aki egyébként nem szeret ilyesmivel foglalkozni! Egyébként is, a hivatalos definíció szerint tökmindegy, hogy a politikában, azaz szó szerinti fordításában a közéletben ki akar részt venni, akaratán kívül is ott van, aktív vagy passzív formában!

Hogy engem mi vezérelt abban, hogy kipróbáljam magam és politizáljak kicsit? Tenni valamit! Ha nem is megváltani a világot, de cselekedni. Olyan ez, mint amikor a jó és a rossz harcában a jó oldalra állsz, és harcolsz a gonosz ellen. A politikának azonban két arca van... a jó oldalnak mutatja magát, és amikor megkaparintotta a hatalmat, előkerül az igazi arc! De amíg azt el nem éri, addig leplezi, és ámbátor mindig vannak intő jelek, vagy vak vagy rájuk, vagy elvakítanak, hogy ne lásd meg.

Elhatároztam, hogy egyszer részleteiben is megírom az élményeimet a legnagyobb poénoktól a legutolsó aljasságig, a fiatal feleség kalandozásain át, a választás napján prostinál felejtett aranyóráig, vagy a szürke egér nagy szerencséjétől a polgármester jelölt zsidózásáig, pénzmosás, fiktív számlák, megkenések, gyönyörű gyűjteménye van annak a 6 évnek, melyet aktívan töltöttem egy pártban! Tény, hogy része voltam ennek a dolognak, egy érdekes bagázsba keveredtem és bár lényegében jó élményeim vannak, a hatalomátvétel utáni változások miatt, az egész egy globális hazugságnak látszik és úgy bűzlik, ahogy egy dögkút.

És, hogy megérte e? Lelkes voltam, és hagytam magam éveken keresztül megvezetni. Pénzt nem kerestem vele, miközben akiknek dolgoztam gond nélkül töltötték meg zsebeiket. Ha nekik valaha véget ér a történet, akkor sem fognak szükséget szenvedni semmiben, annyit tettek zsebre, amennyit akartak. (Azt, hogy amennyit nem szégyelltek, nem mondom, mert egyáltalán nem szégyellnék magukat akkor sem, ha a Gellért hegyet lopnák szét!) Amikor mindennek vége lett, olyan volt, mintha kiestem volna a semmibe, el-lehetetlenültem teljesen, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez nem a volt főnököm aknamunkáját dicséri!

Ezek a dolgok is belejátszottak abba, hogy az hit és bizalom, amit az emberekbe vetettem, sikeresen megszűnjön, néhány apróbb kivétellel. Az ebből fakadó csalódásaim után is, ahogy régebben a 20-as éveimben, a zenébe menekültem, és Tuomas zenéje segített elviselni az elveszett hitem után maradt űrt. Manapság pedig, amikor életem derekán véget ér egy korszak, talán nagyobb szükség lesz Tuomasra, mint valaha. És hiába tanultam, vagy kellett volna tanulnom az esetből, a hibákat ugyanúgy el fogom követni újra és újra...