Magam sem értem miért, időnként megtalálnak olyan hölgyek, akik rám bízzák a titkaikat, megosztják velem a bánatukat, kinyílnak felém, mintha egy családtagjuk volnék. Megismerek történeteket, néha egész bizarr sztorikat, és azok megülnek bennem, a maguk csalárd, fájdalmas, vagy igazi horror mivoltában. Ne higgyük azt, hogy a legbizarrabb történetek nem hétköznapi emberektől származnak, nagyon is olyan emberektől vannak, akikkel a leghétköznapibb helyen futhatunk össze. Ebből valamikor, a nevek elhallgatásával és a környezet megváltoztatásával király kis regényt lehet összehozni... - értitek, eljön majd a Storytime!

De esetünkben most egy egyszerű szerelmi csalódás, egy házasság végén történő kis csalárdságból fakadó bánat csúcsosodott ki problémaként, a kihasználás tipikus eseteként rejtjelezve, előre látható és várható volt, hogy a naivság hibájába esett leányka elfordul mindentől és mindenkitől. Egy ideje beszélgetek vele, próbálom a lelkét simogatni, kevés sikerrel. Aztán rájöttem, hogy a hiba nem az én készülékemben van, vagy a tapasztalat, vagy egyszerűen csak felfogás hiányában keresendő a kommunikációs problematika.

Amit írtam neki, ugyanis, az egy általános építő jellegű szöveg. Pontosan idézve, ez:

"Egyébként, az emberek többsége rosszul fogja fel a szerelmi csalódásokat. Tudod, sokszor én is úgy fogtam fel, nem kell nekem már senki, mert annyira fáj, elleszek én magam, elnyalogatom sebeim, amelyek majd emlékeztetni fognak, hogy miért is nem kell nekem senki. Pedig ez nem más, mint önmagunk sajnálata! Aztán az egyik barátom rámutatott valamire és megértettem. Nem idézem pontosan vissza a szavait, egyébként t is visszaköszönnek a későbbiekben. A sors és egy csodálatos lány megajándékozott azzal, hogy bekerült az életembe. Nem tehettem ellene, jött, és vitte a szívem és a lelkem, a nélkül, hogy tudta volna mit okoz nálam. Gyönyörű és elbűvölő volt. Beleszerettem, igaz nem viszonozta, de basszus, micsoda érzés volt!!! Mennyire intenzív és mennyire őszinte! Maga volt a csoda! Bár, a mai lányoknak nem mond semmit az, hogyha verseket írnak hozzájuk, de micsoda érzelem világ kell ahhoz, hogy elinduljon a lélek mélyéről az, ami gyönyörű szavakat csalogat ki rímekbe szedve az emberből? Mennyire kell ahhoz különlegesnek lenni, hogy valaki ezt váltsa ki belőlem? És ezzel már mennyire más az értéke? Ez az érzés, ilyen mélyen és ilyen fájdalmasan nem sokaknak adatik meg! Ezt is ki kell élvezni és meg kell élni. És ettől te magad is sokkal különlegesebb leszel, mert képes vagy ilyen érzelmekre! Van szíved, van lelked. Te magad is csoda vagy!

Mit mondjak, a válasz nem volt ennyire emelkedett, és ezzel be is bizonyosodott, hogy a huszonéves korosztály jelentős hányadának ezek az értékek nevetségesek. Mondjuk a harmincasnak sem igazán mondtak semmit, a tapasztalat alapján. Vajon, mennyire kell különlegesnek lenni ahhoz, hogy felfedezzük a versekben a hozzánk szóló lelki szépséget? Mindazon gyémánt cseppeket, amelyek mindenek fölé emelnek, hogy az imádott hölgy napként ragyogjon, vagy legalább ezüst holdként tündököljön? Vagy a tagadás mögött valójában megindultak az érzelmek? Már sohasem fog kiderülni! Nagy kár! A világ leggyönyörűbb szerelme lehetett volna...

Él Kecskeméten két jószág, egy fiatal hóbagoly pár. Jó ideje gondolkodtam már az ötleten, hogy örökbe kellene fogadni őket, ez is egy olyan dolog, ami már decemberben megfogant a fejemben, amit meglepetésnek szántam volna akkori csapatunknak, de mivel a bizalmatlanság oda - vissza beférkőzött sorainkba, inkább vártam vele. Ez az az ötlet, amit kis szervezéssel, messzi földre tudunk majd közvetíteni.

2 hóbagoly, egyikőjük, aki tán kissé mérges volt a fotó pillanatában, ám amikor személyesen néztem meg magamnak, nagy figyelmet szentelt nekem. Ő lesz Tuomas! Másikójuk, a leányzó, aki sokkal nyugodtabb a fotón, személyes terepszemlémen álmosan rám kukkantott, forgatta fejét jobbra - balra, mintha azt mondaná, nahát kérem, hogy mik nem vannak?

Remélem azért a névadókig is el fog érni a hír, és viszi a kis csapatunk üzenetét we are here!

Az elmúlt napokban egy pöttyet elfáradtam. Tudom, hogy már régen írnom kellett volna, de az ötletelgetés, a szervezés és az egyéb ügyek kivették belőlem a szuflát rendesen. Amikor a tegnapi napon részt vettem egy igen sótalan felvételi beszélgetésen, ami sokkal inkább emlékeztetett rendőrségi kihallgatásra, még akkor is inkább azon járt az agyam, hogy az alapítvány számára szervezzek valami jó dolgot. Mivel a Fradi pálya környékén jártam, logikusnak tűnt, hogy ott keressek valami kis ötletet a példakép program számára. Össze is futottam kiváló labdarúgókkal, de ezúttal nem zaklattam őket, egy baráti találkozás után inkább a managert hajtottam fel, akivel ilyen dolgokról meg lehet állapodni.

Ma reggel a bírósági tárgyalás után az egész napom egyfajta múltba révedő álmosságban telt el, illetve a megoldásokon törtem a fejem. Ha a pesti munkát elvállalom, akkor egyértelműen költöznöm kell, és vissza fogok süppedni abba az életbe, amely elől 13 éve elmenekültem. Kaptam egy ajánlatot az alapítványi munkára is, amelyre megerősítést és konkrétumokat várnék, ám, ha szerdáig nem érkezik meg, akkor egyértelmű a helyzet, mert, ha három munkanap alatt nem születik döntés, utána már nem is fog. 4 éve nincs normális melóm, 2 éve nincs jövedelmem, el lehet képzelni hol tartok! És, hogy mi lesz az alapítvánnyal? A hivatalos ügyek intézésére, napi 10 óra meló mellett esély sincsen, minden egyebet talán hétvégenként 1-2 órában. Talán néhány ember lelkesedése meg tudja majd menteni. Remélem!

Szóval, ha szerdáig nincs válasz, akkor indul a költözködés, és félő, abba a szürke, emberi életet kiszippantó életbe csöppenek bele, ami naponta százezrek erejét eszi, és finoman őrli fel úgy, hogy azok észre sem veszik, csak belesüppednek ebbe a melankolikus monotóniába. Mindig is gyűlöltem. És akkor jön a szöveg, hogy "ezt rengetegen csinálják így!" Bele is döglenek picinyeim. Lehet, hogy túl sok bűn szárad a lelkemen, lehet, hogy ez a sorsom, hogy ezt mérték rám penitenciaként? Lehet, hogy túl késő már jó embernek lenni? Vagy ennyien elátkoztak?

42 éves vagyok, van minden bajom, érrendszer problémák, asztma, vérnyomás, minden ami egy 65 éves embernél előfordulhat csak ugye 23 évnyi különbséggel, a durva esztétikai problémáimról már nem is beszélve. 2 élet is kevés lenne meggyógyulni, helyrehozni. Milyen esélyei lehetnek egy ilyen embernek a boldogságra? Szép számmal lehet ilyen emberekkel találkozni, mind az ital mellett köt ki, vagy szerencsésebb esetben gyorsan elpatkol. Esetemben megmaradt egy olyan dolog, ami pozitív, az eseteim többségében a valóban gyönyörű nők. Lehet mondani, hogy negatív vagyok, meg, hogy hinni kell... ebbe is sokan belehaltak már. Ezeket a dolgokat reálisan nézem. Olyan ez, mint, amikor a gyermeklelkű királyfi nekivágott a nagy útnak, tudván, hogy a messzeségben ott van a pajkos kislány, aki csak rá vár! Hóban, fagyban, esőben, sárban, porban, hőségben, szélben. viharban éjt nappallá téve csak vándorolt, mígnem elért a mélységes mély szakadékhoz, amely felett fekete füst gomolygott, a füst alatt izzó láva folyt. A túloldalán a szakadéknak egy pompázatos palota állt, ahol a pajkos kislány élt és látható volt, ahogy egy ravasz képű, de jó kiállású lovaggal játszadozik. A királyfi leült a szakadék szélén és csalódottan nézte, ami történik, mígnem mellé érkezett pár lovas, akik szintén szerettek volna átkelni és váltig állították, hogy ott pár nappal korábban még állt a híd. Valószínűleg a vihar vitte el. A királyfi évekig nézte, ahogy a pajkos kislány nővé érik, anya lesz és boldogságban él. Abban a boldogságban, amelyben hite szerint ő is élhetett volna vele. Egy reggel tükörbe nézett, és látta, hogy az évek elszálltak felette, szakálla, haja deres lett, ruhája megkopott és inkább koldusra emlékeztetett, mint királyfira. Minden naplementekor felidézte az élményt, amikor még tele volt reménnyel, szerelemmel és megköszönte azt a sorsnak, hogy egy ilyen intenzív és gyönyörű érzést élhetett át, talán gyönyörűbbet soha senki sem, még ha ez plátói is volt. És minden este úgy nézte a naplementét a szakadék széléről, mintha az a legutolsó naplemente lenne. 

Telnek, múlnak a napok, új emberek, új élmények, jó és rossz is vegyesen és ámbár igyekszem az életemet pozitív mederbe terelni, amelyen sokat segít Mr. Holopainen és bandája, nem mindig tudok jó képet vágni a dolgokhoz. Baromira mennék Bécsbe és Kassára Nightwish koncertre, busszal, vonattal, tevével, ami éppen elvisz, hogy megkapjam életem éltető narkóját, a Nightwish live bulit, ne adj isten, valamilyen formában össze is találkozzam velük és bár annyit nem tudnék mondani, hogy kukk, mégis megérintsem őket valahogy, hogy abból energiát meríthessek a további munkához.

Tegnap délután, a postás hozott számomra egy bírósági levelet, közelgő válóperem első dátumáról értesített a mélyen tisztelt bíróság. Ez engem nem érintett váratlanul, sőt, számítottam rá, a lehető legbékésebben és barátian válunk szét a párommal, esélyt adva mindkettőnknek a további boldogságra, amit mi már nem tudtunk egymásnak megadni. Az utóbbi pár évben, miután ügyvezetői pályafutásom véget ért - lásd korábbi bejegyzések, a politikai életem is megszüntettem, megérintett egy plátói szerelem, mit megérintett, szétmart és az ebből fakadó "árulásom" miatt száműztem magam, totál egyedül maradtam. Amikor ezt a papírt a kezembe vettem és elolvastam, kétségbeejtően árvának éreztem magam, elképzeltem, ahogy tök egyedül ott állok az egyik oldalon a teremben, a feleségem oldalán ott ül az ügyvédje , valamint bizonyára elkíséri még valaki... én meg csak arra tudok gondolni, hogy hol van az a bizonyos valaki és totálisan ráillik majd a helyzetre: Wish I Had An Angel! Ordítsa Mr. Hietala!

Tudván tudott, hogy létezik az az angyal, de szemernyi remény sincs arra, hogy csak egy kicsit is megérintse mindaz, ami számomra világot jelent, ennek súlyát csak az tudja átérezni, aki pontosan tudja, miért feszíti szét az a dal, amelynek a címe I Want My Tears Back, és miért válik ez a mű a vérévé, a tökéletes himnusszá!

Azért persze hálás vagyok, hogy a kis Nightwish Fan csoportunkban végre valóban olyan emberekkel hozott össze a sors, mint Floo, Imi és Ági és persze még jó néhány ember, amely személyek mellettem állnak, és barátságukkal ajándékoztak meg! Rengeteget jelentenek, és nem szeretnék csöpögőssé válni, az nem ez a fórum és nem az a csoport, de mivel a fejem mindig új és új ötletekkel jön elő, megajándékozom őket, így hálálván meg bizalmukat. És ezek azok az új ötletek, amelyek már nem jutottak el a régi tagsághoz, akik most az összes régebbi ötletemet sajátjukként valósítanak meg... ... ... A kis csapatunk igyekszik új ötletekkel operálni, de eljutottunk odáig, hogy biztonsági okokból, csak a lehető legbiztonságosabb idő intervallumban tudunk bejelenteni dolgokat, ami a részünkről egy kényelmetlen kényszerhelyzet, amit mi azért találunk ki, hogy élményt szolgáltassunk rajongóknak, azt a másik csapat sajátjaként beállítva "mocskos kapitalista módon" (saját szavaik) anyagi haszonszerzés reményében valósítják meg. A dologban az a szép, ha én nem lennék, és nem hozom össze a klubbot, ők nem is ismernék egymást, és csoportként sem léteznének! Valójában, amikor kiléptek, nekik kellett volna elölről kezdeni mindent, nem nekem... ... ... 

De lényegében hamarosan új dolgokkal állok elő, amitől néhány bizalmasomnak már leesett az álla (jelenleg Prof. Horovitz rendelőjében operálják vissza :D , állapotuk stabil!) - szóval, aki olvassa, készüljön, két héten belül egy szédületes kecskeméti buliba csöppenhet, aminek a híre egészen Finnországig fog szállni! Szóval érdemes figyelni és olvasni! Végezetül, kihasználva a lehetőségeket, hallgassunk egy kis zenét!

Tegyük fel, hogy beleszeretsz a tökéletes zenébe, ami ha kell megnyugtat, elringat vagy felráz és felemel. Megtalálod benne mind ama rezgést, ami egyszerre tölt el áhítattal, csodálattal és elégedettséggel. Ami egyszer csak elkezd inspirálni, tettekre sarkalni, ezért a cselekvés mezejére lépsz, és elkezded keresni, kutatni azokat az embereket, akikkel megoszthatod mindeme csodát. Sőt, tovább mész, egyfajta intézményt hozol létre, eseményekkel, ami mind és mind egyre több embernek nyeri el a tetszését, ám mindeközben azok, akikkel először osztod meg álmaidat, elkezdik kiforgatni azt, ami nyilván onnantól kezdve már nem ugyanaz, mint amit elképzeltél. Amikor szót emelsz, letorkolnak, ha véded magad mind agresszívabbá válnak, néha - néha támadnak,  célba veszik a lelkedet, szinte zsarolnak az érzelmekkel. Ellentétek alakulnak ki, ellenérzéseid mind erősebben ösztönöznek arra, szabadulni akarsz ettől az egész nyűgtől, mely iszonyatos súlyként kezd nehezedni lelkedre és kezdesz pontosan úgy viselkedni, ahogy azt valaki már réges-rég eltervezte, aki elirigyelte az álmaidat, aki hasznot remél, sőt hasznot fog harácsolni belőle. Pontosan úgy intézi, hogy a többiek benned lássák az aljasságot, az ellenséget, miközben ő kedvesen ám igen határozottan irányítja a többséget! Aztán, amikor már szakadnia kell, szakad. Alattomban elindul a betartás, a bosszúhadjárat, az álmaid általuk történő megvalósítása, tulajdonképpen a szellemi terméked lopása.

Ám akadnak, akik átlátnak rajta, és közük találod meg az értéket, az igaz barátot. Akinek csak egy szót tudok mondani, de remélem ez többet ér minden gyémántnál:  KÖSZÖNÖM!

És továbbra is szeretettel osztom meg álmaimat mindazok között, akik mellénk állnak és kitartanak mellettünk! Mert mindez azért van, hogy abból mindenki egyenlő arányban, a lehető legkisebb áldozattal részesülhessen, hogy érezze magát a lehető legjobban, mert ez a világ nem kényeztet annyi jóval, hogy maradéktalanul boldogok lehessünk, akkor hát lopjunk magunknak pár huncut napot, pár huncut órácskát, amikor megjutalmazzuk magunkat csodás élményekkel.

Én így képzeltem!

S ha mindenki átérzi, "máma már nem hasad tovább", ha az örökké irigyek el is lopják az álmokat!

Úgy tartották a régi egyszerű emberek,hogy két szakma van, amihez mindenki ért, az orvoslás és a politika. Az orvosláshoz, amit már Mátyás Király bolondja is bebizonyított, mindenki ért, mindenki tud egy jó tanácsot, főzetet vagy orvosságot. A politika ugyanez. Ha csak annyit mondanak: "Nem értek a politikához, ezek különben is mind hülyék és csak azzal foglalkoznak, hogy megtömjék a zsebüket!" - Hopp! Máris politizáltál! És ezt a véleményt mindenki osztja, aki egyébként nem szeret ilyesmivel foglalkozni! Egyébként is, a hivatalos definíció szerint tökmindegy, hogy a politikában, azaz szó szerinti fordításában a közéletben ki akar részt venni, akaratán kívül is ott van, aktív vagy passzív formában!

Hogy engem mi vezérelt abban, hogy kipróbáljam magam és politizáljak kicsit? Tenni valamit! Ha nem is megváltani a világot, de cselekedni. Olyan ez, mint amikor a jó és a rossz harcában a jó oldalra állsz, és harcolsz a gonosz ellen. A politikának azonban két arca van... a jó oldalnak mutatja magát, és amikor megkaparintotta a hatalmat, előkerül az igazi arc! De amíg azt el nem éri, addig leplezi, és ámbátor mindig vannak intő jelek, vagy vak vagy rájuk, vagy elvakítanak, hogy ne lásd meg.

Elhatároztam, hogy egyszer részleteiben is megírom az élményeimet a legnagyobb poénoktól a legutolsó aljasságig, a fiatal feleség kalandozásain át, a választás napján prostinál felejtett aranyóráig, vagy a szürke egér nagy szerencséjétől a polgármester jelölt zsidózásáig, pénzmosás, fiktív számlák, megkenések, gyönyörű gyűjteménye van annak a 6 évnek, melyet aktívan töltöttem egy pártban! Tény, hogy része voltam ennek a dolognak, egy érdekes bagázsba keveredtem és bár lényegében jó élményeim vannak, a hatalomátvétel utáni változások miatt, az egész egy globális hazugságnak látszik és úgy bűzlik, ahogy egy dögkút.

És, hogy megérte e? Lelkes voltam, és hagytam magam éveken keresztül megvezetni. Pénzt nem kerestem vele, miközben akiknek dolgoztam gond nélkül töltötték meg zsebeiket. Ha nekik valaha véget ér a történet, akkor sem fognak szükséget szenvedni semmiben, annyit tettek zsebre, amennyit akartak. (Azt, hogy amennyit nem szégyelltek, nem mondom, mert egyáltalán nem szégyellnék magukat akkor sem, ha a Gellért hegyet lopnák szét!) Amikor mindennek vége lett, olyan volt, mintha kiestem volna a semmibe, el-lehetetlenültem teljesen, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez nem a volt főnököm aknamunkáját dicséri!

Ezek a dolgok is belejátszottak abba, hogy az hit és bizalom, amit az emberekbe vetettem, sikeresen megszűnjön, néhány apróbb kivétellel. Az ebből fakadó csalódásaim után is, ahogy régebben a 20-as éveimben, a zenébe menekültem, és Tuomas zenéje segített elviselni az elveszett hitem után maradt űrt. Manapság pedig, amikor életem derekán véget ér egy korszak, talán nagyobb szükség lesz Tuomasra, mint valaha. És hiába tanultam, vagy kellett volna tanulnom az esetből, a hibákat ugyanúgy el fogom követni újra és újra...

Ha az ember a nulláról kezd felépíteni egy céget, még ha nem is sajátja, egy idő után a saját gyermekének tekinti. Ha pedig a tulajdonos úgy dönt, hogy új ügyvezető kezébe adja a céget, azt kénytelen vagy elfogadni, viharos sebességgel pakolni, és mielőbb elhagyni azt, nem gondolkodni, a lehető legkevesebbet foglalkozni vele és másra összpontosítani. Csak ne fájjon! De képtelen vagy másra összpontosítani, mert egy olyan űr keletkezik az életedben, amit nem tudsz mivel betölteni. Hiába szól az autódban és az otthonodban a Dark Passion Play lemez, vagy a Once, egész nap nem hallgathatod! 

Ekkortájt, sűrűn bújtam az IWIW-et és a  facebookot - és utóbbit azóta is - próbáltam ismerkedni az ismerőseim dolgaival és ilyenkor óhatatlan, hogy bele ne szaladjon az ember új ismerősökbe. Velem is így történt. Volt valaki, akinek a képeire folytonosan visszatértem, bár személyesen sohasem beszéltem vele, mégis egyre inkább elvarázsolt ezerféle arcával, egy idő után azon kaptam magam, hogy minden képét egyesével nyitom meg és perceken keresztül csak nézem. Nézem a dolgait, nézem a beszélgetéseit és egyre inkább a hatása alá kerülök.

Tinédzser éveim végén, húszas éveim derekáig rengeteg verset írtam, dalszövegeket is, de ahogy közeledtem a 30. évem felé, egyre ritkábban törtek elő új témák, új rímek belőlem, mígnem megházasodtam, született még ugyan pár vers, de alapvetően úgy éreztem, elfogyott bennem a poéta, akit valaha George Liberty-nek hívtak, így magamban el is temettem.

Miután megházasodtam és Kecskemétre költöztem, nagyon nehezen szereztem magamnak barátokat, a régiekkel viszont a távolság miatt, megszakadt a kapcsolat, vagy csak egészen ritkán beszélgettünk, az őszinte bizalmasaim is saját életüket élték, s ha nem is vesztek el számomra, nem terhelhettem őket a saját nyűgjeimmel. Így számos dolgot voltam kénytelen magamba zárni, belső titokszobám, ha nem is súlyosan terhelő dolgokkal, de jó pár csalafintasággal megtelt. Egy kibontakozó plátói szerelem pedig sokkal nagyobb dolog volt, mint azt egyszerűen magamba tudjam tartani, így szépen lassan kinyílott egy verses zsák, George Liberty azaz a Dark Poet Dreamer, ahogy elneveztem magam, újjászületett és ontotta magából a verseket.

Ha írtam, rá gondoltam, akit magamban csak "Felhőkön táncoló angyallány"- ként neveztem, és természetesen zenei aláfestésként Tuomas művei szolgáltak, az Imaginaerum album és a A Lifetime of Adventure lemez. Mások szerint is gyönyörű művek születtek. Egy napon azonban el kellett jutnom odáig, hogy minden érintett tudjon az ábrándomról!

Én úgy gondolom, független mindettől nem voltam igazán önmagam. A cég elvesztésének sokkja vezetett odáig, hogy olyasmivel kárpótoljam magam, amiben igazán már sohasem reménykedtem, egy nagyon rosszkor jövő, igazi érzelmi vihar, amely a pokoli, máig tartó végkimenetelei ellenére a valaha élt legintenzívebb és leg szenvedélyesebb időszakom volt. Természetesen, semmi esélyem nem volt, ennek ellenére képes voltam mindent felrúgni, ami addig szentnek számított és természetesen botrányokba is fulladt a dolog.

Ám mégis egyfajta reform időszak volt ez, és közel 3 évig tartott míg elnyomtam magamban ezt a szenvedélyes plátói szerelmet, aminek soha egy momentumnyi esélye sem volt. A keserű ébredés időszaka pedig máig is tart. Egészségileg, mentálisan, pénzügyileg és érzelmileg teljes mélypont alján hamarosan családi állapot változtatás, költözés és valószínűleg elmúlásig  tartó vezeklés következik, a magam poétikus mivoltában.

Mi vigasztal? A párom új életet tud majd kezdeni, és kárpótolhatja magát mind ama csalódásért, megpróbáltatásokért amit okoztam neki. A plátói szerelmem időközben családanya lett, és valószínűleg a legjobb emberrel él együtt, akit csak találhatott és boldognak is látszanak. Rám pedig egyre több helyen számolnak, szeretnek, amire a megrogyott lelkemnek szüksége is van. Pappa George-ként a Magyar Pankrációban, szervezőként az általam életre hívott rajongói klubban, apaként pedig a legédesebb Manó számít rám. És persze vigasztal Tuomas Holopainen és a Nightwish, Anette Olzon, Tarja Turunen! Ámbár anyagi előnyöket egyikből sem élvezhetek, mégis ez az életem!

Amikor 2007 -ben a Jércében fellépett a Nightwish, mindjárt megfordult a fejemben, csak van valahol egy rajongói csoport, ahol percről percre lehet dumálgatni, infókat szerezni és közösségileg imádni a bandát? És volt! Nagyon jó fej emberekkel hozott össze a sors, akkor még a fő közösségi portál az IWIW volt (béke poraira). A következő év tavaszán hála istennek újra volt jelenése Magyarországon Tuoéknak, ahol ez a kis csapat össze is tudott futni buli után. Kabátom belső bugyraiból előkerült egy kis erdélyi pálinka, és a hátsó kijáratnál vadásztunk 150-200 ember társaságában a bandára. Sajnos ezen az estén, a turné utolsó állomásán keveset kaptunk belőlük. Az Indika és a Pain voltak az előzenekarok, előbbi csupa törékeny kicsi finn lánykából, utóbbi svéd banda pasikból állt. Peter Tagtgren énekessel azért próbáltam dumcsizni, kis páleszt kínálva, de mondta, hogy a turné eléggé megviselte őket, minimum vércsere kell, hogy tisztuljanak. A rocker zenészek becsületét a Coronitát iszogató Troy Donockley és a pirotechnikus srác mentette meg. Troy akkor még csak 2-3 dalban szerepelt vendégzenészként, senki sem tudta, hogy valójában kicsoda - micsoda, csak azt tudtuk, hogy gebasz jól passzol a játéka a dalokhoz. Kóstolgatták, ízlelgették, próbálták kimondani a nevét (palinkka, palinkka), aztán egyszer csak a piroteches srác elkérte Troytól a flótáját, míg Troy a lábai elé kapta a technikus dobozát és elnyomták nekünk a The Islander-t - úgymond, "hangszert" cserélve. Utána még kedélyesen beszélgettünk, majd integettünk az elhaladó buszoknak.Én már jó állapotban voltam, ha értitek mire gondolok, a hotel szoba előterében lecsücsültem a fotelba, hogy lekapjam lábbelim, és valószínűleg e közben el is aludtam. Ez után ez a kis IWIW-es csapat elkezdett széthullani, pár hónap múlva pedig az enyészeté lett. Azonban fújdogáltak már a Facebook szelek, hamarosan felbukkantunk ott is, páran fel is vettük a kapcsolatot egymással, de a mai napi abból a brancsból mindössze egyetlen emberrel tartom a kapcsolatot. Ketten maradtunk... Az a csoport jó alapot szolgáltatott arra, hogy mint 20 évvel ezelőtt egy magyar banda rajongójaként, most is megpróbálkozzam egy közösség felépítésével. Tavaly iszonyúan készültünk a Tokaj Hegyalja fesztivál nyitónapjára - mint bizonyára tudjátok, abból mindössze annyi lett, hogy a Nightwish koncertet átmentették Budapestre, a többi bebukott. Azonban ez a koncert adta meg azt a lökést, hogy a másfél éve dédelgetett terveim egyikét elkezdjem megvalósítani, elkezdjek egy közösséget felépíteni. Volt segítségem is, pillanatok alatt egy nagyon lelkes kis csapat támogatta az elképzeléseimet. Akkor még minden szépnek és jónak tűnt, eltekintve attól, hogy a jó istennek sem sikerült talpra állnom komolyabban anyagilag. Ekkor jött a hír, decemberben újra Nightwish az Arénában! Hijjjnye! Olyan felbolydulás lett, hogy még! A koncert előtt pár héttel azonban még mindig nem tudtam megvenni a jegyem. Ekkor jött a nagy meglepetés, a már majdnem családdá kovácsolódott kis közösség meglepett egy jeggyel! Elégütős kis facebook előadás keretében jelentették be nekem, másnapra pedig elintézték, hogy a kezemben is legyen az áhított papíros. Az örömöm mégis visszafogott volt, az ilyen ajándék kerül általában a legtöbbe, gondoltam, hiszen valamilyen módon azonnal lekötelezetté váltam - rá két napra összejött egy kis pénz, amiből simán vehettem volna jegyet magamnak. Ekkorra már dübörgött A Csodák Tárháza Nightwish Fan Club és célegyenesbe fordult ugyanezen a néven az Alapítvány is, amihez igyekezett mindenki hozzátenni valamit, legalábbis gondolatban. Már a koncert előtt egy nappal az Arénánál voltunk, és vártuk a zenekart, feltételezve, valakik valahogyan csak érkeznek? Ennek okán megrohamoztunk egy görög - nyugdíjasokat szállító buszt, mígnem délután meg nem érkezett három busz sofőrökkel és egy - két technikussal. A sofőrök nem álltak szóba velünk, de a technikusok közül egy kedves finn arc elárulta, hogy hol találjuk a bandát. Ennek folytán el is juttattunk egy tortát a szállodába, amely előtt fotózkodás közben pár migráns jellegű alak körénk gyűlt pályázván az édességre. Azt hiszem azt találtam suttogni az egyiknek, hogy disznózsírral készült, mire pánikszerűen leléptek. A közeli téren éppen karácsonyi kirakodóvásár volt, zenével, tömeggel, ott őgyelegtünk, hátha beleszaladunk a bandatagokba. 12 fős alakulatunk 4 egyenlő részre bontottuk, és vadásztunk. Valamiért úgy éreztem, hogy a kajáldák felé kell elindulni... na vajon miért? Mert megéheztem? Nem. De az a kép rajzolódott ki lelki szemeim előtt, hogy ott ülnek egy asztalnál, a technikusokkal és eszegetnek - iszogatnak. Hát nem! Egy sorban álltak, és forralt bort vettek, Kai, Troy, Tuo és Jarmo. Vad telefonálásba kezdtünk, adrenalin hegyek, miközben ők tovább sétáltak gőzölgő borral a kezükben, mi tisztes távolságból kísértük őket! James Bond kutya f@sza volt hozzánk képest! Aztán egy kellő pillanatban odaléptem Tuohoz és "Elnézést a zavarásért Maestro, mi vagyunk a Csodák Tárháza Fan Club..." kb. ennyit tudtam mondani, de hála istennek volt angol tudor velünk. Rövid eszmecsere, egy fotó, és elköszöntünk, amit akartunk elmondtunk klubunkról, alapítványunkról, tudnak rólunk. Nem mintha nem bombáztunk volna meg levéllel pár management fiókot, de nekünk az kellett, hogy tudjuk, elért az infó a megfelelő helyre! Másnap egy fantasztikus show, egy óriási buli,és úgy gondoltuk, folytatnunk kell a munkát!

Az ötleteink új szárnyra kaptak, ami eddig terv volt, annak belekezdtünk a megvalósításába. A Tokaji Nightwish tábor, az Alapítvány, a Weboldal, minden beindult... volna. Ahogy fordultak komolyra a dolgok, úgy jöttek elő a problémák. A weboldal ingyenes elkészítését felajánlotta egy tagunk, nevezzük I. -nek. Ez az oldal ma Nightwish Dreamers néven működik.Az oldal ingyenes elkészítésétől féltem, ez megint az a dolog, ami többe szokott kerülni, mint bármi más, és ebben nem is csalódtam. Már a próbaverzióknál sem tudtam elérni az oldalt, amiért teljesen hülyének voltam nézve, de mint kiderült, a gépemen lévő operációs rendszer támogatottsága lejárt (mondjuk ezt egyébként is tudtam) és ennek okán az esetek jelentős többségében nem tud fellépni az oldalra. Oké? De mi van akkor, kérdeztem, ha 100--ból 10 rajongó, ugyanígy jár? Nem éri el az oldalt, nem szerez tudomást hírekről, eseményeinkről, táborról amit az alapítvány rendezne de alapvetően a klub nevével fémjelezve, és nem juthatnak hozzá a tervezett merch dolgokhoz, amelyet szintén itt reklámoznánk, de az alapítvány intézné? Válasz: ez nem alapítvány! Kicsit fonalat vesztettem... ööö mi??? És nem tudtam a fejébe verni, hogy a fan club és az alapítvány adatkezelési és pénzkezelési okokból szorosan kapcsolódni fog, mert kapcsolódnia kell a magyar törvények miatt. Ezt egyébként többen is megpróbálták I-nek elmagyarázni, de nem hiszem, hogy megértette volna mindmáig. Aztán kiderült, hogy mindenkinek hozzáférése lehet az oldalhoz és akkor mondtam azt, hogy na ne, ezt így ne... Ami pedig itt előfordult, problémaként, felbukkant máshol is. Szabályok internetes megosztások alkalmával, jogdíjak tekintetében, egyszerű logó tekintetében stb. képtelenek voltunk megállapodni. Néha azt éreztem, én megálmodtam egy világot, pár másik pedig rémálmot csinál belőle. Ilyenkor mindig hátraléptem egyet, oké, akkor ezt csináljátok Ti, meglátjuk, menni fog e? Eljutott oda a dolog, ha egy apró változtatást csináltam az általam létrehozott csoportban kísérlet képpen, az szinte rögtön számon lett kérve. Ha pedig azt mondtam, hogy ezt most hagyjuk a picsába és fejezzük be, akkor kitört a pánik. De hát mi egy család vagyunk... a szeretet ereje összetart bennünket és mindent megoldunk - ez engem egyre inkább egy szektára emlékeztetett. De akkor még ott volt M.

M. egy érdekes ember volt. Az első összeröffenéseken csak figyelt, mindenkit méregetett, amit talán csak én vettem észre. Az alapítvány létrehozása egyébként az ő ötlete volt, a legjobb megoldásnak tűnt cég helyett. Fokozatosan lépett előre a homályból, nagyjából pont úgy, ahogyan én hátra. Nem telt bele egy hónap, a roppant korrekt, mindenhová szabályokat és követelményeket felállító emberre elkezdtek hallgatni a többiek, kevés kivétellel. Olyan volt, mintha nem egy fan clubot, hanem egy részvénytársaságot akarna csinálni és lassan tényleg rémálommá változott az álmom. Mindegy, legalább egy része váljon valóra, szerveztem a tábort, M. adott hozzá egy telefont, én küldtem a zenekarok infóit, elérhetőségét, árait, mindent, míg visszafelé nem jött semmi infó, pedig állítólag ő táblázatban rögzített mindent. (Ebből a táblázatból később összesen 4 sort láttunk kivágva) Aztán egyik napról a másikra bejelentette, hogy ő a tokaji Nightwish tábort mindenképpen megcsinálja Nightwish koncerttel, és már látja magát, ahogy ott áll a színpad mellett, és sok szerencsét kíván Tuomasnak a show-hoz... - Hogy mi a f@szomat akarsz te csinálni? - De ő ezt nem fogja ingyen tenni, ezt senki ne várja tőle, mert ő egy mocskos kapitalista, és keresni akar rajta. - Aha baszki! Kezdtem a dolgokat megérteni. - Rajtam kívül egy ember volt, aki átlátott a szitán, és ez szintén kicsapta a biztosítékot nála, rajta és rajtam kívül mindenki pincsiként ment M. után. Az az egyetlen ember, aki velem tartott, nagyon sok munkát elvégzett, iszonyatos erőfeszítéseket tett, hogy iskola és munka mellett építette a kapcsolatokat, és igen messzire, prominens emberekig eljutott. Ám fiatal mivolta végett kilógott közülünk, ezért pár ember szemében szálka volt. Némelyikük ezt agresszíven, fizikálisan is kifejezte, mások viszont verbálisan, amit azonnal vissza is kaptak, és ilyenkor ő már nem válogatta meg a szavait. Volt aki úgy akart ellene fordítani, hogy foglaljak állást a vitájukban, ez a bújtatott igen régi, "válassz, ő vagy én!" játék. Nem mentem bele. A helyzet addigra már eléggé elmérgesedett. M. a velünk szemben álló 10 ember élére állt, és eljuttatott hozzám egy 15 kérdéses számon kérő kérdőívet. A magam nyugodt, kioktató és finoman fejre sz@ró stílusában válaszoltam, nagyjából pont annyira felháborítóan, mint amennyire felháborító volt a számon kérő kérdőív. Jelentős mértékben jeleztem benne, hogy senki ne tervezzen anyagilag a klubbal, az alapítvánnyal, nem fogom hagyni a nyerészkedést, bár mondvacsinált és kreált magyarázattal szolgáltam, aki nem hülye, a lényeget értette! Gondolom, a rögtönzött gyűlésen M. előadta, hogy ez mekkora aljasság tőlem, valószínűleg meg sem említve, hogy napokkal korábban én átküldtem neki egy együttműködési nyilatkozatot az anyagiak dolgában, szabályozva minden olyan dolgot, ami nyerészkedésre adott volna lehetőséget. Természetesen ezt ő élből elutasította, pedig, semmi extra nem volt benne, csak az, ami más alapítványoknál is a szabályokba van iktatva. Erre segítséget egy kecskeméti alapítvány kezelőjétől kaptam. Pár nappal később, egy titkos belső csoportban néhányan elköszöntek tőlem, megható és könnycsalogató stílusban fogalmazva, mely mellől éppen csak a hegedűszó hiányzott. Életemben sok álszent dolgot láttam már, de ez viszi a pálmát. A Nightwish Dreamers pedig vidáman működik tovább, olvasgatják is páran, és egy a maga nemében érdekes rajongói oldal lett. Nem kevesebb és nem is több. A leggonoszabb az volt, hogy megpróbáltak befolyásolni olyan tagokat, akik ki akartak maradni a vitákból és miután nem álltak melléjük, belső kis csoportjukból kitiltották őket. Hogy ez ne folytatódjon, töröltem őket az Imaginaerumból, kényszerből. Én egy éjszakai ébrenlét alatt tovább álmodtam, és megszületett a The Toolmakers Hungarian Nightwish Fan Club, a Csodák Tárházából Imaginaerum Nightwish Fan Page lett a Facebookon, és az alapítvány, bár a többiek a kuratóriumból is kiszálltak, és a székhely tulajdonviszonyai is gátolták az alapítást, de át lett szervezve, új helyre költöztetve és remélhetőleg a napokban ismét beadjuk a kérelmet az alapításra.

Ahogy Tuomas fogalmazná, olyan mintha pár hónap alatt milliárd évek teltek volna el, de a show még mindig tart...

Csak remélni tudom, hogy M. és a többiek nem tesznek keresztbe nekem avval, hogy megcsinálják a terveimet, hiszen tudnak róla, és lehetőségük is  meg van rá. A The Toolmakers azért van, hogy híd legyen köztünk és a zenekar közt, kapcsolataink folytán, melyeket admin társamnak köszönhetek, el tudjuk nektek hozni a friss híreket, az érdekességeket, és reméljük mindent, amire csak áhítozunk. Lehet, hogy beletelik pár évbe, de megcsináljuk!